Egy háromszobás kórteremben kaptam ágyat. Vérvétellel kezdtünk. Most is, mint mindig, elforditottam a fejemet, hogy tekintetemmel se zavarjam a vért, amig kifolyik, de miután végeztünk, csodálkozva tapasztaltam, hogy most egy kanül bennem maradt. Pár órával később ide kötötték be a mérget. Négy zacskó volt: három kisebb negyedliteres, amik (külön-külön) bő fél óra alatt csorogtak le, mig a legutolsó majd 4 órán át tartott. Az első szine, pont olyan volt, mint a nyári rozéé, és meglepően tapasztaltam, hogy semmit sem változott bennem: ugyanolyan üde szinben csorgott ki, amilyenben be. Nem reggeliztem sokat, mert - sok rosszat olvasva - féltem, hogy hányingerem lesz. De - kaptam intravénásan hányingercsillapitót még a kezelés elején - inkább csak a gyomrom korgott végig, és igy infúzióval a karomban kellett az otthonról hozott szendvicset és fasirtot elmajszolnom. Miután lefolyt a nagy csomag is, a vérem, megragadva az alkalmat, hogy rést talált, kikukucskált belőlem az infúziócsövön keresztül. Én ezt annyira nem dijaztam, de a nővér megnyugtatott, hogy ez természetes jelenség.

Hazafelé azért örültem, hogy sok szabad hely van a villamoson, és nem kell átadnom a helyem az időseknek.