Nem szeretnék senkit a tünetek és a diagnózis leírásával untatni. Inkább leírom milyen hatást kelt bennem, ha egy-egy régi csatajelenetről olvasok. Számomra mindig megdöbbentő a hajdani emberek halálmegvető bátorsága. Szerencsés volt, akinek átlőtte a tüdejét egy golyó, és sebesülten bár - de túlélte a nagy harcot. Milyen érzés lehet, ha átüti a tüdőnket egy golyó? Én olyan szerencsés vagyok, hogy ha golyó nem is, de egy két millis tű megtette velem ugyanezt a CT vezérelt mellkas biopszián. Először lefektettek a CT cső elé majd az ajtót gondosan magukra zárva mozogni kezdett a szerkezet: behúzódtam az alagútba, a CT pedig, mint egy régi mosógép, tett pár fordulatot balra, párat jobbra, majd megállt. Nyílt az ajtó, egy jelet karcoltak a mellkasomra, majd újra magamra hagytak a mosógépben, leellenőrizendő, jó helyre került-e a karcolás. Jó. Jöhetett a lidokain, majd egy aprócska vágás, végül a tű a maga két milliméteres átmérőjével. Belém helyezték azt is, de nem szúrták mélyre, hanem magamra hagytak vele egy kis időre. A következő lépés egy kis pattanás: a mellhártya, majd újra kettesben a mosógéppel. Miután odakint meggyőződtek róla, hogy az irány jó, jött a legizgalmasabb rész: egy kis tolással keresztülhatoltak a tüdőmön. Azért a csatatéren biztos hangulatosabb, mint egy steril alagútban, de nekem ez jutott. Az utolsó lépés a minta megszerzése volt: egy kis szövetdarab a gátor egy "bizonytalan és ismeretlen viselkedésű" daganatából - ahogy a kórlap fogalmaz. És kint is a tű. Kaptam egy kis sebtapaszt, majd tolószékre ültetve elhagytam a csatateret. Másnap alig volt valami látható nyoma annak, hogy megszúrtak.